Az elmúlt egy évben akkorát fejlődött a világ a Mesterséges Intelligencia, azaz az AI terén, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Jelenleg már nem ott tartunk, hogy a ChatGP válaszolgat nekünk a feltett kérdéseinkre vagy beütött paraméterek alapján olyan képeket kapunk másodpercek alatt, amin alapesetben egy művész órákig vagy napokig dolgozna, hanem már a Duna Tv, Delta című adásában megjelent Bíró Ada is, az első AI által létrehozott, magyar bemondó nő is. Nem voltam soha a fejlődés ellen, mert ezek a dolgok vitték előre az emberiséget a történelem során, de valahogy a Mesterséges Intelligencia iránt, az elejétől kezdve mélységes megvetést és ellenszenvet érzek. És talán félek is. Félek attól, hogy mi lesz, ha ez rossz kezekbe kerül? Amikor már semmiről nem tudjuk majd eldönteni, hogy igaz, amit látunk/hallunk vagy csak egy program generálta. A munkahelyemen is rendszeresen hangot adok eme véleményemnek és ezen felbuzdulva kedves Laci kollégám fia, Peti mondta az édesapjának, hogy akkor olvassam el Kurt Vonnegut első regényét, a Gépzongorát, ha már ennyire érdekel ez a téma.
Ha már így a figyelmembe ajánlották, elkezdtem utána olvasni, kutakodni. Rettentő nehéz volt beszerezni, mert vagy nem volt belőle sehol raktáron, vagy az első magyar kiadást lehetett megvenni, ami erősen cenzúrázott volt még. Egyre izgalmasabbá tette számomra a könyvet az a tény, hogy amit ilyen nehéz beszerezni, az biztos érdekes olvasmány lehet. Végül sikerült hozzájutnom egy nagyon jó állapotú, 2006-os kiadású, antikvár példányhoz. Ezúton is bátorítanék mindenkit az antikvár könyvek vásárlására, mert ezt a darabot is kb. egyszer olvashatták ki előttem. Hibátlan, 2006-os kiadás, ami azért jó, mert itt már nincs cenzúra. Mielőtt belevágtam volna, még pár lemaradásomat behoztam és Laci kollégámmal megbeszéltük, hogy egyszerre kezdjük el olvasni, mert szoktunk ilyesmit csinálni azóta, hogy egyszerre olvastuk el a 100 év magányt. Azután meg jól kibeszéljük, hogy mit is mozgatott meg bennünk az adott olvasmány. És végre sikerült.
A történet középpontjában egy bizonyos Dr. Paul Proteus áll, aki mérnökként dolgozik az Ilium Műveknél a második világháború utáni években, Amerikában. Apjának köszönhetően remek „vérvonal”, pozíció, hatalom, elismerés, egzisztencia és gyönyörű feleség. Minden, ami a felsőbb körökben szükséges és ami megkülönbözteti az átlagembertől. Mindaddig tart ez a fényűző miliő, mígnem barátjával, a különc Dr. Finerty-vel eltöltenek egy görbe estét a folyó túloldalán, ahol a munkájukat, a gépek térnyerése miatt elvesztő, egyszerű emberek élnek. Innentől kezdve Dr. Proteus más szemmel látja a világot és elkezdődik a kálvária.
Nagyon durva, hogy maga a regény eredeti változata 1952-ben íródott és a könyvet olvasva, rájövünk, hogy az elmúlt 72! évben nem változott semmi. A társadalom által felállított elvárásoknak folyamatosan meg kell felelni: autó, ház, gyerek, vagyon, vezető pozíció, siker, hatalom. Mint egy bevásárlólista, amin ha nem mész végig, már egyből kívülálló leszel és közben senkit nem érdekel, hogy te mit is szeretnél valójában. Az egyéni érdekek eltörpülnek és közben azt feszegetjük, hogy milyen erkölcsi normákat vagyunk képesek feladni eme ˇbevásárlólista” teljesítése érdekében. Nem számít, hogy a férj alkoholista, az asszony szeretőt tart, a gyerek kezelhetetlen, de fontos hogy karácsonykor legyen egy műtermi fotó, ahol nem csak a fenyő, de a mosoly is mesterséges. Vonnegut nagyon jól csavarja a szavakat és a történetszálat, amit 2 szemszögből is megismerhetünk. Az egyik a már említett Dr. Proteus, a másik pedig a hatmillió lelket számláló Kolhour szekta spirituális vezetője, Bratpuhr Sahja szemszögéből játszódik. Számomra a Sahja szemlélete testesítette meg azt a nézőpontot, amikor az egyszerű, a modernizációtól még nem fertőzött ember nem érti, hogy a gép miért is lenne jobb, mint az ember, ellenben mindenkit rabszolgának tekint, aki ellenszolgáltatás fejében azért dolgozik, hogy mások még gazdagabbak legyenek. Érdekes ezen elgondolkodni szerintem. Jó pár konklúziót és tanulságot felvonultat a regény, mire a végére jutunk és én imádom, ha egy történetben van tanulság. Ezzel határozottan megfogott az író. Az elmélkedés az ipari forradalmakról, hogy a gépek átvették az izommunkát, átvették a rutinszerűséget, mint Rudy Herz esetében, akinek a rutinmozdulatait beletáplálták a gyártósorokba. Ezek után felmerül a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha a gépek átveszik tőlünk a gondolkodást és a kreativitást. Akkor azután nekünk mit is kell csinálnunk? Mi lesz a létezésünk értelme? Ezzel kapcsolatosan nagyon megtetszett Dr. Proteus egyik gondolata: „Inkább legyen névtelen senki, mint akarattalan bólogatójános a civilizáció parádéjának élén.”
Vonnegut nagyon ügyesen feszeget erkölcsi és etikai kérdéséket, de mindezeken felül olyan eszméket is belesző a történetbe, mint a karma. Erre nagyon jó példa Mr. Halyard és Dr. Roseberry esete, ahol Halyard a múltban áskálódott, pletykált és próbált alátenni Roseberry karrierjének. Erre jó pár év múlva Hayardnak pont Roseberrynél kell letennie egy fontos vizsgát, ami az állásához szükséges. Ennél jobban talán nem is lehetne szemléltetni a karma szerepét a hétköznapi életben. Zseniális. Nem szeretnék spoilerezni, de annyit elmondhatok, hogy a regény végén számomra egy olyan tanulság is megmutatta az arcát, amit eddig is sejtettem, de igazából most erősödött meg bennem. Ez pedig az, hogy úgy változik minden, hogy tulajdonképpen nem változik semmi. ( Atyaég! 100 év magány! Vajon hány blogomban fogom még megemlíteni?). Az emberiség nagy része nem képes tanulni a hibáiból és generációról generációra elköveti ugyanazt a hibát.

Meg kell említenem, hogy az író, annyira szuperül írja körül a szereplőket, hogy már az elejétől úgy olvastam a könyvet, hogy Dr. Proteus képében végig Ralph Fiennest képzeltem el, a nagyszerű Szakácsi Sándor magyar hangján. Finerty a halványkék öltönyében nekem abszolút Woody Harrelson, nagyobb hajjal, Stohl Buci hangjával és affektálásával. És hát ott van Anita, aki nekem valamiért egy az egyben Rachel Weisz, Hámori Eszter szinkronhangjával. Nagyon ritkán fordul velem elő, hogy egy könyv olvasásakor ennyire pontosan el tudjam képzelni a karaktereket. Ezért mindenképp hatalmas pacsi az öreg Kurt-nek.

Összességében, egy rendkívül értékes olvasmány volt számomra, egy nagyon izgalmas író tollából. Viszont, lehet csak a téma miatt vagyok ennyire elfogult, ami az ember és a mesterséges gépek együttélésén és kölcsönhatásán alapul. Ezért a lelkesedésemet higgadtan kezelem és még barátkozom Vonnegut mesterrel, hogy majd egyszer kioszthassak neki is egy 10/10-es élményt.

Szubjektív vélemény: 10/9

Egy jó pár éve, amikor elkezdtem Star Wars könyveket olvasni még találomra választottam ki az aktuális olvasmányomat. Éppen mi tetszett. Azóta, így a 14. kötet környékén, már egy ideje próbálom tematikusan olvasni az SW történeteket és összekötni az adott időszakokat. Először a „Baljós Árnyak” előzményeit jártam körül alaposan, 3-4 könyvvel és így sokkal izgalmasabb, élvezhetőbb és összefonhatóbb a nagy „kerekegész”. Tavaly, év végén a „Tarkin”-t iktattam be, idén év elején pedig a „Sith nagyurak”-at, így teljesen adott volt, hogy az „A Lázadás hajnala” lesz a következő olvasmány Beth Revis tollából, mivel a fent említett két kötet is a „Sithek bosszúja” után játszódik 6-8 évvel, ahol már egy kemény kezű, magabiztos Birodalom van a hatalmon és itt-ott már felbukkannak a különböző lázadósejtek is, akik próbálják felvenni a harcot a zsarnok rezsimmel szemben. Az „A Lázadás hajnala” a „Zsivány Egyes”-ből ismert Jyn Erso fiatal éveit és kalandjait mutatja be nekünk. Aki nem ismerné a karaktert, Jyn annak a Galen Erso-nak a lánya, aki megtervezte a Halálcsillagot és elrejtette benne azt a pici hibát, aminek köszönhetően Luke Skywalker egy pillanat alatt vált a galaxis hősévé. A regényt a moly.hu-n sokan ifjúsági regényként definiálták a benne elhúzódó szerelmi száll miatt, de én ezzel nem teljesen értek egyet. Sokkal komolyabb mondanivaló és elvi kérdések sokasága rejtőzik ebben a kötetben, mint gondolnánk és úgy tartja fent az izgalmat és az érdeklődést, hogy egyetlen egy fénykard vagy erőhasználó lény sem tűnik fel benne még csak egy mondat erejéig sem, ami az SW univerzum sava-borsa. Jyn Erso-t a lázadó vezér Saw Gerrera neveli fel, megtanítja harcolni és saját lányaként tekint rá. Akik látták a „Zsivány Egyes”-t és a „Klónok Háborúja” sorozatot, azoknak nem ismeretlen Saw karaktere, de itt még mélyebb betekintést nyerhetünk Gerrera motivációiba és elveibe. És ezen a ponton tűnik fel a regény egyik legnagyobb kérdése: Hol húzódik meg a határ az elnyomás és a zsarnokság ellen felkelő lázadó és a saját, túlfejlett igazságérzetének megfelelni akaró, közönséges terrorista között? A választ elég hamar megkapjuk, amikor is Saw és csapata az Inusagi-n válogatás nélkül, könyörtelenül lemészárolnak mindenkit egy bálon, csak azért mert a Birodalomhoz volt köthető a rendezvény. Egyébként ez a rész kísértetiesen hasonlított a nemrégiben Moszkvában történt terrortámadásra, ahol egy koncerten terroristák kezdték el válogatás nélkül lelövöldözni az ott tartózkodó közönséget. Ha ennek tudatában egymás mellé állítjuk a Birodalom ellen felkelő lázadó vezéreket, akkor az olyan vezetők, mint Cham Syndulla sokkal szimpatikusabbak, mert ő legalább érzett megbánást, ha véletlenül ártatlanok estek áldozatul egy-egy akciónak. Ellentétben Saw érzelmeivel és motivációival, ahol semmi sem számított csak a dühödt pusztítás. Ezt követően egy folyamatos érzelmi hullámvasútra ültet fel minket a story: Jyn több helyen megveti a lábát egy darabig. Barátokat, családot szerez magának, de csak rövid ideig, mert a múltja mindenhol utoléri őt. Folyamatosan elveszti azokat, akik a szívéhez nőnek. Játszmákba, kételyes alkukba és árulásokba keveredik rendszerint, hol a Birodalomnak, hol a Lázadásnak keresztbe téve. És itt jutunk el egy másik fontos elvi kérdéshez: Birodalom? Lázadás? Ki a jó és ki a rossz, kinek a szemszögéből? A baj, mindkét oldalról a szélsőség. Valahol a regény közepén Jyn nagyon szépen leírja a Birodalom és a Felkelők kapcsolatát. „A Birodalom volt a sav, a felkelők a lúg. Külön-külön tűrhetően elvoltak. De amikor találkoztak, annak káosz, pusztulás és halál lett a vége. A szélsőségek jelentették a problémát. A felkelők és a birodalmiak, olyan teremtmények, akik nem tudtak létezni anélkül, hogy nem húznak határokat és nem biztattak másokat arra, hogy lépjék át azokat.” Ez a könyv felébresztett bennem egy gondolatot, amit kvázi eddig is éreztem: A Star Wars egy kitalált, nem létező, fiktív világ. De ha lebontjuk róla a mesét és a fantázia szülte különleges dolgokat, akkor rájövünk, hogy az alapokban nagyon is a valóságból merít és ráismerünk a saját társadalmi és erkölcsi problémáinkra.
Ezt az olvasmányt bátran ajánlom olyanoknak is, akik egyáltalán nem ismerik a Star Wars világát, mert önmagában is megállja a helyét egy szuper kalandregény formájában.

Szubjektív értékelés: 8/10

Dooku gróf mindig is a kedvenc Star Wars karaktereim közé tartozott. Az a titokzatosság, határozottság és elegancia, ami a filmekben körülvette nagyon nagy hatással volt rám annak idején. Ezt spékelte meg Christopher Lee mesteri alakítása és Szilágyi Tibor felejthetetlen szinkronhangja.  Ezek összessége végtelen izgalmassá tették számomra Dooku karakterét. Sajnos a filmeken keresztül nem sokat tudtunk meg a múltjáról, de szerencsére több regényben is felbukkan és a „Jedi históriák” sorozat pár része is ő rá alapozik. Kár, hogy sok esetben ezek a dolgok a legendák és a kánon elkülönülés miatt nem mindig egyeznek. Mindenesetre mikor elolvastam Claudia Gray "Mester és tanítványát", már tudtam, hogy a következő SW kötet, amit leveszek a polcomról az „Az elveszett Jedi” lesz.

Maga a könyv elég különleges stílusban íródott, hisz ez egy hangoskönyv átirata és végig olyan érzésünk van, mintha egy film forgatókönyvét olvasnánk. Ennek köszönhetően piszok gyorsan lehet haladni az olvasmánnyal, hisz semmilyen körítés vagy maszlag sincs. Scott teljes mértékben a párbeszédekre, monológokra koncentrál és így jobban megismerhetjük a szereplők motivációit, lelkivilágát. A történet két szálon fut: az egyik a mester tanítványa, Asajj Ventress szemszögéből, a másik pedig a címszereplő, Dooku mester narrációi által szemlélteti a történetet. Ilyen téren nem csak Dooku múltját ismerhetjük meg ebből a kötetből, hanem Ventress-ét is. Különösen tetszett, hogy olyan hézagpótló storykat kaptunk itt, mint Asajj jedi múltja és régi mesterével, Ky Narec-el való kapcsolata. Attól függetlenül, hogy Ventress-röl is sok mindent megtudunk, a regény azért nagy részben mégis a címszereplőre koncentrál, ahol az élete minden szakaszában láthatjuk főhősünket. Vagy antihősünket? És ez az a kérdés, amit kibontakozni látunk az olvasás alatt. A kezdeti nehézségektől, a Jedi rend elhagyásig nagyon szépen fel van építve a story. Részletes betekintést kapunk abba, hogy Dooku-nak miként inog meg a rendbe vetett hite. Kezdve ott, hogy hiába szerette volna Lene Kostana-t mesterének az mégis Sifo-Dyast  választotta tanítványának és Dooku így került Yoda-hoz, aki az elején kvázi le se sz@rta tanítványát. Az egyik kérdés, amit nyitva hagy a könyv, hogy vajon, ha Dooku a hasonló gondolkozású Konstana mesterhez kerül, mint padavan, akkor is átállt volna a sötét oldalra? Ezek után a kezdeti dilemmák után, jöttek az olyan expedíciók, ahol Dooku rendre megkérdőjelezte a Jedi rend ítélőképességét és végül, de nem utolsó sorban a származása eredetére is rájött. Innentől kezdve szoros kapcsolatot ápolt húgával, Jenza-val, akivel minden élményét megosztotta, kockáztatva azt, hogy ezért akár a rendből is kizárhatják. Megismerhetjük azt a Dookut, aki Rael Averross-t tanította és azt a Dookut is, aki tanulva a hibáiból, már Qui-Gon Jinn-t oktatta az erő bölcs és helyes használatára. Na, de mi a helyes? És ki mondja meg, hogy az helyes? Erre a kérdésre fókuszál Dooku mester/gróf története, aki folyamatosan vívódik belül magában. És itt, ennek a regénynek az olvasása közben eszméltem arra rá, hogy Anakin Skywalker, Dooku és Kylo Ren karakterei egy és ugyanazok, csak más idősíkban, más körítéssel előadva. Mindhármójuk hezitálnak a sötét és világos oldal között és mindhármójuknak van kapcsolata a múltjukkal, amiről dönteniük kell, hogy ezáltal gyengékké és sebezhetővé válnak, vagy mindent félredobva a sötét oldalt szolgálva mennek tovább saját útjukon. A választ már mindannyian tudjuk mindhárom karakterrel kapcsolatban, csak az út nem mindegy, hogy hogyan is jutottak el idáig. Mindenképp ajánlanám ezt a kötetet azoknak, akik átfogó képet szeretnének kapni a Star Wars univerzum egyik legérdekesebb karakteréről, úgy hogy közben semmi maszlagot nem kapnak, csak a lényegre törő igazságot. Bár a regény vége számomra elég meglepő és igazságtalan, még is az egyik legjobb Star Wars regényként fogom számontartani! ;)

Szubjektív értékelés: 8/10

Még valamikor az év elején jött velem szemben a világhálón egy cikk, hogy 2022-ben lett 40! éves a legelső Rambo film, az Első vér és hogy az alap ötlet egy 1972-es regényből származik. Mindig is imádtam a ’80-as és ’90-es évek akció filmjeit, amikben Stallone, Van Damme, Schwarzenegger, Willis és még sorolhatnám, hogy kik játszottak még, így adta magát a dolog, hogy kicsit jobban is utána járjak a dolognak, hogy mi is volt a beindító szikrája a mára már alapműnek mondható első Rambo filmnek.
Gyorsan rá is kerestem, hogy egyáltalán kapható e még a könyv és láss csodát, a Régikönyvek.hu-n potom 800 Ft-ért sikerült is beszereznem. ( Természetesen ha már ott voltam ,hozzá csaptam a folytatást is.) Így hát nagy kedvel ugrottam neki, már csak azért is, hogy kicsit más dolgokat is olvassak, mint a Star Wars vagy zenei önéletrajzok. A story indulása ugyanaz, mint a már jól ismert filmes verzióban: Rambo, a vietnámi veterán, az álmos amerikai kisvárosban keresi régi háborús bajtársát, aki azóta sajnos már elhunyt. A seriffnek nem tetszik, hogy a hippi kinézetű Rambo, akit ő csak a „Madár”-nak szólít összevissza kószál a városban, ezért először felszólítja, hogy hagyja el a várost, majd később még el is viszi a város határáig, csak menjen már el onnan. Itt kezdődnek a problémák, a két ego egymásnak feszül és senki nem akar engedni a saját elképzeléséből. Rambo-t beviszik az őrsre és amikor le akarják borotválni a szakállát/haját elborul az agya és egy vágással kibelezi az egyik rendőrt a borotvával. És ez az a pont ahonnan a regény élesen elkülönül a filmtől. Míg a filmben csak egyetlen egy ember hal meg és az sem Rambo keze által, a regényben „főhősünk” egy egész város rendőrőrsét és egy kisebb hadsereget küld át a másvilágra válogatott gerillaharcos módszerekkel. A filmben abszolút Rambo a „főhős”, együtt érzünk vele, szurkolunk neki. Ezzel szemben a regényben Rambo karaktere egy pszichopata, aki a háború után egyáltalán nem találja a helyét a világban és különös kegyetlenséggel oltja ki a rátámadók életét. Néha-néha azon vesszük észre magunkat, hogy a seriffel szimpatizálunk. Maga a regény is többet foglalkozik a karakterrel, mint a film. Megismerjük a személyiségét, magánéleti válságait. Viszont az igazság az, hogy a konfliktus kirobbanásáért mindketten felelősek. Egyikük se engedett a saját, vélt igazából. Egyből eszembe is jutott egy Buddha tanítás: „Az elveinkhez való túlzott ragaszkodás előbb-utóbb a szenvedés ösvényére vezet minket.” Ez teljes mértékben megjelenik ebben a könyvben.
Morrell-től eddig még semmit sem olvastam, ez volt az első könyvem tőle. Lehet, hogy mostanában túl sok jó könyvet olvastam, de nekem a regény elején Morrell túl darabosan, kimérten ír. Kb. a story 1/3-ánál kapja el inkább az írás fonalát és hagyja el ezeket a „szigorú tőmondatokat”. Ez engem az elején kicsit zavart, de utána túl tudja tenni magát rajta az olvasó. Nem egy szépirodalmi mű, de a nosztalgia faktor annál nagyobb az emberben. Kíváncsi vagyok a második részre ilyen téren, hogy abban mennyit javult ez a megfogalmazási módszer. Apropó folytatás! Nem szeretnék spoilerezni, de maga a regény teljesen másképp ér véget, mint a film. Ennek fényében bármilyen folytatás értelmetlennek tűnhet és nem is értem, hogy maga a szerző, hogy írhatta meg ezután a „Rambo Vietnamban” című könyvet. A filmeknél egyszerű volt a recept: az Első vér eleve úgy lett meg csinálva, hogy több folytatást is kaphasson, hála Stallone rendezői beleszólásainak. Viszont a regény végét tekintve az írott dolgokban továbbra sem értem a dolgot. Összességében egyszer olvasós, de kellemes kikapcsolódás volt maga a regény, ami után szinte kötelező megnézni a ’82-es klasszikust. ;)

Szubjektív értékelés: 6/10

Az utóbbi 1-2 évben annyira belelendültem a Star Wars kötetek vásárlásába, hogy lassan már az is kihívást jelent, hogy kiválasszam melyik legyen a következő olvasmány a témán belül. Így legutóbb Timit kértem meg rá, hogy bökjön rá egy SW könyvre, hogy melyik is legyen a következő. Egy pár "Óóó pont az?" után végül csak sikerült kiválasztani a Mester és tanítványát.
Hát mit mondjak? Egyáltalán nem bántam meg. Engem valamiért mindig is az előzmény trilógia és annak mellékszálai és egyéb vonzatai érdekeltek a legjobban. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy Anakin Skywalker és Darth Vader után pont Qui-Gon Jinn, Obi-Wan Kenobi és Dooku karakterei azok, akik a legérdekesebbek számomra az SW univerzumon belül.Ez a könyv ilyen szempontból nagyon kiszolgált, mert tökéletes betekintést kaphatunk Qui-Gon és a fiatal Kenobi nem mindig felhőtlen kapcsolatába, illetve Dooku személye is folyamatosan jelen van ilyen-olyan visszaemlékezések formájában. Jinn mester visszaemlékezései olyan apró finomságokat tárnak elénk egykori mesteréről, amik tudatában kezdjük megérteni, hogy Dooku miért is fordított hátat a Jedi Rendnek. Apropó Jedi Rend. Már a Luceno-s A megtévesztés leplében is lehetett érezni a negatív szemléletet maga a Rend és a Jedi Tanács felé, de ez a könyv egyenesen a csúcsra járatja a Jedi Tanács rossz fényben való feltüntetését. Yoda és Windu mester olyan ellenszenvesek ezeken az oldalakon, amivel még nem találkoztam Star Wars történetekben sehol. Ezeken a pontokon elgondolkodhatunk, hogy talán pont ez a fajta merevség, gőgösség és szemellenzős viselkedés azok a dolgok, amik végül a Jedi Rend bukásához vezettek. És itt jön be a képbe Rael Averross, Dooku mester egykori tanítványa, Jinn jó barátja, aki sajátos módon értelmezi a Rend szabályait és pont emiatt egyfajta kegyvesztett szerepet játszik az egész történetben, ami elég izgalmassá teszi a karaktert. Kár, hogy nem láthattuk őt eddig valami élőszereplős formációban is. Nálam abszolút kedvenc lett.
Először olvastam SW storyt Claudia Gray tollából. Nagyon jó író, de Luceno után azért van egy icipici hiányérzetem, hisz Luceno tökéletes részletességel ír minden fajról, karakterről, helyszínről, ami itt néhol bizony-bizony elmarad. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató a regény. Ajánlom bárkinek, aki szívesen olvasna egy olyan kalandról, ahol Qui-Gon Jinn és Obi-Wan Kenobi a főszereplők és ahol Qui-Gon Jinn-nek olyan dilemmával kell megbirkóznia, hogy elfogadja-e a Jedi Tanács meghívását a Tanács tagjai közé vagy tovább tanítja Obi-Wan-t. Nyilván a választ mindannyian ismerjük, de az idáig elvezető történet hiánypótló lehet mindenki számára.

Jó olvasást és kellemes kikapcsolódást! ;)